Az első lépés kicsiben, de az Úr kezében…!? - Bibliaórai igehirdetés - Petróczi Szabolcs

2017.10.06 09:49

Az első lépés kicsiben, de az Úr kezében…!?

/2017. 10. 05. Bibliaóra/

Textus: Jn. 6:1-15

 

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Minden nagy dolog ebben a földi életben egyetlen kicsiny lépéssel kezdődött és kezdődik el. Egy nagy munka előtt oly sokszor mondjuk, valahol el kell kezdeni. Így van. De mégis oly sokszor nem kezdjük el, hanem csak mondjuk, soroljuk az érveket, mit hogyan és miként kellene tenni, mit miért és hogyan lehet megcsinálni, vagy éppen mit miért nem szabad megtenni. Elbeszélünk dolgok, események, cselekedetek mellett, és lehet, hogy csak a miénket kellene, a mi részünket kellene megtenni. Hányszor mondjuk „sok beszédnek sok az alja…” Hányszor csak tényleg beszélünk dolgokról, ha beszélünk, de a cselekedetek hiányoznak, vagy éppen meg vannak, de nem jól.

     Az első lépés mindig nehéz, pedig Istennek erre van szüksége, egy lépésre, hogy elkezdhesse bennünk üdvösségét, az új életet munkálni. Egy lépés, felé, az Ő akaratának elfogadása felé. Bizalom, mely teljesen belé vetődik. Egy olyan kéz, amely csak felé nyúl és elenged minden földi szálat.

       A mai igénk nagyon jól mutatja, milyen is mikor az ember hitetlen, bizalmatlan, és milyen mikor a kicsit is az Úr kezébe tesszük. Tódulnak az emberek Jézushoz, hallották hírét, tanulni, gyógyulni akarnak. Jézus látva a tömeget, kérdi Fülöpöt, hogy honnan veszünk elegendő élelmet, hogy az 5000 ember jól lakjon. Ez elég furcsán hatott akkor, és ma is így lenne. De mindezt próbaként teszi Fülöppel. Próbálja a hitét, és a többi tanítványét. Hogy lehetetlen helyzetben mit tesznek.

 Hány ilyen és ehhez hasonló lehetetlen helyezt van ma is. És mi emberek általában feltett kézzel állunk elé, áhh ez lehetetlen, nem lehet megcsinálni, és már az elején feladjuk, meg sem próbáljuk. Vannak életeket, családokat, közösségeket megpróbáló események, melyeknek a végkifejlete nem látszik. Szoktuk mondani nem látjuk az alagút végén a fényt. Ilyenkor elöntenek az aggodalmak, félelmek és nem találjuk az erőt magunkban, és másokban sem keressük, feladjuk. Florence Chadwick volt az első nő aki átúszta a La Manche csatornát, azonban ez csak másodjára sikerült neki. Mivel először az úszás vége felé hatalmas köd szállt le a vízre és nem látta a célt. Megijedt nem tudta mennyi van még hátra és feladta, behúzták a csónakba és szomorúan látta, hogy már csak pár méter volt hátra, de megijedt, és a félelem eluralkodott rajta, nem tudott bízni, látni a lehetetlen végét. Sokszor ránk is ránk borul a félelemnek, a kétségbeesésnek a köde, mikor a problémák feltornyosulnak és nem találunk magunkban sem sehol máshol erőt és feladjuk. Pedig van megoldás. Erről szólna a hit, a láthatatlanban, a megfoghatatlanban, az emberileg lehetetlen megoldásában való hit, hogy van Valaki aki ezek felett áll.

       Fülöpből még hiányzott ez a mindenekfelett álló hit. Aztán jön András és hozza egy kisgyermek uzsonnáját: öt árpakenyér és két hal. De ő is hitetlen, hiába ott a kezében a megoldás, mégis vonakodik, húzódozik. Mi is viselkedünk sokszor így, van egy piciny remény, van valami a kezünkben, a tulajdonunkban, de lebecsüljük. Lebecsüljük hitünket, erőnket, tálentumunkat, saját életünket, annak értékét. Hányszor mondjuk, hogy „a remény hal meg utoljára..” a ma emberében sokszor legelőször az hal meg. Remény nélküliek vagyunk, feladjuk.

De mai igerészünk nagyon jól mutatja, hogy a kicsi is elég, Isten azt is tudja használni, ha oda visszük elé, ha neki adjuk. Jézus leültette a tömeget, amely majdnem akkora volt, mint a városunk, és vette a kenyeret és a halat megáldotta őket, és osztották, mindenkinek amennyi kellett, és azt mondja az írás, hogy jóllaktak. Emberi szemmel és elgondolással lehetetlen volt, de volt egy kis mag, egy kis remény, és abból Jézus épített, azt használta. De oda kellett adni, oda kellett lépni. Ha ez nem történik meg, ha nem bízzuk oda a kis reménységet az Istenre, akkor nem történik semmi.

      Volt egyszer egy gazdag ifjú is aki odament Jézushoz és azt kérdezte tőle, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus elmondta neki a törvényt, hogy azt kell betartania és akkor rendben lesz. Az ifjú azt mondta, hogy ezt megtette. Azonban Jézus látott még egy fogyatkozást nála. Ezt mondta: „Egy hiányosságod van még: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” Itt is kért Jézus valamit, hogy tegyük meg azt a bizonyos lépést, az őszinte, hittel teli lépést, hogy odatesszük a kezébe, amink van. A fiúról azt olvassuk, hogy szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Nem merte a Krisztus kezébe tenni az életét.

       Sokszor van ez így a kihívás túl nagy ami előtt állunk, és mi kicsinek érezzük magunkat. De csoda mindig ott történik, ahol az emberek fogják amijük van, és oda teszik az Isten kezébe. Nem emberek, emberei hatalmasságok, és tekintélyek kezébe, hanem az Istenébe. Amig valamit is magadnak tartogatsz, és te akarsz irányítani, vagy azt akarod, hogy más irányítson addig nem lesz csoda, nem fognak oldódni a bilincsek.

De ha oda bízzuk Istenre mindenünket amink van, akkor az elkezd növekedni, sokasodni. Mint a kovász a tésztában, egy kicsi kell és megkeleszti az egészet, vagy gondoljunk egy piciny magra, mustármagra, elég kicsi, mégis ha földbe hull kikel. De megfelelő helyre kell tenni. Istennek csak arra van szüksége, hogy valamivel elkezdhesse. Hogy lássa bennünk a hajlandóságot. A gazdag ifjúnak nagy vagyona volt. Nekünk mi van? Hiányosságok, betegségek, hatalom, pénz, hitetlenség, reménytelenség, szeretethiánya, családi, munkahelyi gondok? Elhiszed e, hogy az Isten kezében jobb helyen vannak ezek a dolgok? Át tudod e adni neki, és bízol e benne, hogy Ő tudja, hogyan kell hordozni és megoldani azokat? Át adni ezeket kis lépések, de legyenek a hit lépései, és akkor Isten veled fog dolgozni.

       Jézus azt mondta, hogy „én felépítem egyházamat..” És meg tette. Miből építette 12 tanítványból, akik mikor kimentek a misszióba felforrt a levegő mindenhol. Mert mit mondott a Megváltó, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben ott vagyok közöttük. És tényleg ott van, ha az Ő nevében vagyunk, és nem másében, ha nem a magunkéban, a magunk érdekében. Tudunk e így az Ő nevében élni, és cselekedni, ami azt jelenti, hogy önmagunkat, bűnös voltunkat megtagadjuk és életünket az Ő kezébe tesszük, azaz azt cselekedjük, amit az Isten jónak lát, és megparancsol. Nehéz sokszor elfogadni a parancsát, és átadni mindent, és felvenni az Ő fegyverzetét. Ma olvastam, hogy a Biblia egy „Dávid és Góliát” könyv. Ami arra tanít, hogy ha Isten a te oldaladon áll, akkor nincs szükség másra csak egy parittyára és néhány kavicsra, és ezek által túl tudunk nőni minden problémán. Azaz arra van szükségünk, amit Isten jónak lát, mert minden által adhat megoldást. Bízunk e így benne. Mert ha csak azokban a dolgokban bízunk Istenben, amikre egyedül is képesek vagyunk, azzal lekorlátozzuk Őt, azaz lebecsüljük az Istent. És bizony mennyiszer megtesszük, hogy lebecsüljük az Isten erejét. Pedig Jézus mondta Péternek, hogy járjon a vízen és járt, Lázárnak, hogy jöjjön ki a sírból és kijött. Megtették. Hallották a szót, az Isteni szót és bíztak benne. Erre van szükség ma is, a mi viszontagságok közepette, mikor ember embernek farkasa. Le kell tenni mindent az Isten kezébe, és bízni benne, hogy Ő a kicsiből is tud sokat csinálni.

       Az idén nyáron második alkalommal rendeztük meg a Napközis Hittantábort Isten kegyelméből, van akinek ez tetszett, más valakiknek nem. De egy valamit ismét megtanított, legalábbis nekem biztosan. Hogy Isten a kicsit is meg tudja szaporítani. Mert sokan óvtak attól hogy belevágjunk, ismét, 3500 ft-ból nem lehet kihozni. Pályáztunk, és a pályázatunkat tudtunk nélkül félredobták. És kaptuk, hogy nem lehet kihozni ennyiből. Nem is lehet, mert kellett hozzá az a bizonyos Isteni rész. És kirendelte, megküzdöttük, nem magunkért, hanem azért, hogy a kicsi kis gyermeki életekben elvessük a magot, az Isten és az egyház iránti szeretetet, hogy a templomba öröm legyen bejönni. És tudjátok mi volt a csoda, hogy a 3500 Ft mellé, meg a pályázati összeg mellé, az Isten megindította az embereket, és még egyszer annyi adomány érkezett, pénzben, erőben, emberben, tárgyi dologban. És ez megtanította, ha Isten elé visszük dolgainkat, akkor Ő megszaporítja.

      Az egyik környékbeli lelkész mesélte, hogy Ő nem feltétlenül a pályázatokban bízik, hogy majd kapunk valamit, hanem próbálja fenntartani az adakozási vágyat, hogy az emberek szívügyüknek érezzék a templomot, az Isten ügyét ahogyan ez régen volt, és sikerül, mert az Istennek akarnak adni, mert tudják, hogy ezerszer annyit kapnak vissza.

 

Szeretett Testvérem!

Az emberi életben minden egy kis lépéssel kezdődik, amit minden nap meg kell tenni Isten felé. Oda lépni és kérdezni, hogy mit tegyünk, hogy miénk legyen az örök élet, és amit kér Jézus azt helyezzük elé, mutassuk meg a mi öt kenyerünket és két halunkat. Gondjainkat, problémáinkat és Ő megoldást ad, a lehetetlent lehetségesség formálja.

   Ugyan így oda kell lépni egymáshoz és segíteni másokat is az első lépésben Krisztus felé. Ahogyan minket is segített valaki.

Csak egy lépés.

Meg teszed? Ámen.

/Petróczi Szabolcs/