Harc az Óriásokkal 7. rész - Barbár viselkedés - teljes igehirdetés

2015.08.04 08:22

Barbár viselkedés

(Harc az Óriásokkal sorozat 7. rész + Búcsú istentisztelet/
 
Igehirdető: Szikszai Erzsébet  /segédlelkész/
 
 

Textus: 1Sámuel 25 és Máté 5,9;

Kedves Testvéreim!

Ahogy az elmúlt vasárnap hallhattuk, Dávidnak kétszer is lehetősége lett volna arra, hogy megölje Sault. Azt a Sault, aki ártatlanul – anélkül, hogy erre Dávid bármilyen indokot szolgáltatott volna – teljesen megkeserítette az életét. Üldözte őt, halálra kereste, Dávidnak pedig menekülnie, bujkálnia kellett emiatt. És Dávid számára kétszer is felkínálkozott a lehetőség, hogy véget vessen mindennek. Hogy végleg megszabaduljon szenvedéseinek a forrásától. És mégsem tette meg, mert nem akart kezet emelni az Úr felkentjére. Tudta, hogy ez nem az Ő ügye. Ez Isten ügye, amit ő maga fog elrendezni, amikor annak eljön az ideje. Azért elevenítettem ezt most fel Testvéreim, mert nagyon fontos, hogy ennek a fényében lássuk a most felolvasott történetünket. Dávid nem emelt kezet Saulra, mert a szívébe írt „Isten törvénye” erősebb volt a saját barbár indulatainál. De mi történik akkor, amikor nem az Úr felkentjéről van szó? Mi történik akkor, amikor az önző indulatok erősebbé válnak a hit józanságánál?

„Amikor meghallotta Dávid a pusztában, hogy Nábál a juhokat nyírja, elküldött Dávid tíz legényt. Ezt mondta Dávid a legényeknek: Menjetek el Karmelba és ha megérkeztek Nábálhoz, köszöntsétek a nevemben békességgel.” A történetből arról értesülünk, hogy Dávid továbbra is a pusztában bujkál embereivel. De azért őt sem ejtették a fejére, tudja, hogy neki és a vele lévő embereknek ellátmányra van szüksége, ezért egyfajta biztonsági szolgálatot kezd működtetni a pusztában. Bár senki nem kéri meg rá, testőrként vigyáz embereivel, a dúsgazdag Nábál vagyonára, jószágaira és pásztoraira. Hiszen úgy gondolta, ez egy olyan nemes cselekedet, amit egy olyan nagy vagyonnal rendelkező ember, mint Nábál, biztosan nem fog viszonzás nélkül hagyni. Csakhogy Dávid ezzel a gondolattal, finoman szólva is elszámította magát. Nem tudta igazán, milyen ember is ez a Nábál. „Ezt mondjátok neki: Békesség néked, békesség házad népének, békesség mindenednek. Most hallom, hogy juhaidat nyírják. Tudod, amikor velünk voltak a pásztoraid, mi nem bántottuk őket. Semmijük sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg Kármelban voltak. Adja azért ajándékot tehetséged szerint szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak. De Nábál így válaszolt Dávid szolgáinak: Ki az a Dávid? Ki az az Isai fia? Talán fogjam a kenyeremet, vizemet levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak levágtam és adjam oda olyan embereknek, akikről azt sem tudom hová valók?”  Az ilyen emberektől szokott kinyílni a bicska a zsebünkben. Dávid sem volt ezzel másként. Az ő zsebében is rögtön kinyílt a bicska Nábál üzenetétől. Hányszor járunk mi is így testvéreim. Amikor elhitetjük maginkkal, hogy milyen önzetlenek vagyunk, de mégis érdekből cselekszünk. Hiszen a valódi önzetlenség viszonzás nélkül segít. Mi viszont mindkét kezünket kitárva várjuk a viszonzást, a jogos jussunkat, sőt a másik ember figyelmét is felhívjuk arra, hogy el ne feledkezzen arról, mennyi mindent tettünk érte, mennyi jót tettünk vele és ezért nekünk kijár a hála, a köszönet, az hogy a másik egész életében a lekötelezettünk legyen és viszonozza önzetlennek titulált tetteinket. Hányszor várjuk így, kitárt karokkal mindazt, ami megillet minket a nagylelkűségünkért. Várjuk házastárstól, szülőtől, gyermektől, baráttól, kollégától, befolyásos ismerősöktől, a korunk Nábáljaitól, akiktől a jövőnk biztonságát reméljük, Isten helyett. Várjuk a viszonzást, de helyette nem kapunk mást csak csalódást és elutasítást. Ahogyan Dávid is Nábáltól. „Ki az a Dávid? Ki az az Isai fia?” Ki vagy te? Mi közöm van nekem hozzád? Mivel tartozom én neked? Semmivel. Mi is találkozunk életünk során ilyen válaszokkal. Talán nem így kimondva szavak formájában, de megkapjuk őket, az elhagyásban, a megcsalásban, a nem törődésben, egy gúnyos mosolyban egy lenéző tekintetben, egy közönyös viselkedésben, egy durva pletykában, egy ellenünk elkövetett sérelemben. Sokféle formában találkozunk, a közönyös, önző nábáli válaszokkal, és amikor ilyennel találkozunk rajtunk is eluralkodnak az ősi barbár ösztönök, a szemet szemért, fogat fogért elv. „Akkor ezt mondta Dávid az embereinek: Kösse fel mindenki a kardját! …. Bizony hiába vigyáztam ennek az embernek mindenére a pusztában, hogy semmi se vesszen el abból, ami az övé, mert ő a jót rosszal viszonozta. Úgy bánjon el az Isten Dávid ellenségeivel most és mindenkor, hogy reggelre semmit sem hagyok meg mindabból, ami az övé, még egy kutyát sem.” Mintha csak egy western filmben lennénk az ókori Keleten. Dávid amilyen kegyelmes volt eddig az őt üldöző Saullal, most olyan kegyetlenül akar elbánni a hálátlan Nábállal. Már teljesen elöntötte a méreg, a düh és a sértettség. Azonnal harcba szólítja az embereit és már indul is a bosszú hadjárat. Milyen sokszor kerülünk mi is ilyen állapotba testvéreim, amikor úgy érezzük, pofátlan hálátlansággal van dolgunk. Amikor úgy érezzük, a büszkeségünk, a becsületünk vérért kiállt és már indítjuk is a bosszú hadjáratot. Talán nem több száz felfegyverzett katonával, hanem rosszindulatú szavakkal, rágalmakkal, a másik ember lejáratásával, azzal, ha keresztbe teszünk neki, de lehet a bosszú egyetlen gyilkos pillantás is. És a mi életünkbe is megérkezik a vadnyugat. Amiben az „én”, az önzés, a barbár viselkedés dominál az Isten igazságával szemben.

„Abigailnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt. …… Most már neked kell tudnod és látnod, hogy mitévő légy, mert kész a veszedelem, urunk és egész háza népe ellen.” Kedves testvéreim! Amikor már úgy tűnik, hogy kész a baj, feltűnik az egyetlen ember a történetben, aki nem a vadnyugaton érzi magát. Akinek mégy, helyén van az esze és a szíve is. Aki valóban önzetlenül cselekszik. Aki nem azért akarja megmenteni családját és háza népét, hogy utána majd hálálkodjanak neki és ajnározzák. Egyszerűen csak szereti a családját és mindent meg akar tenni azért, hogy megmentse őket. Akár az életét is feláldozná. Abigail nincs könnyű helyzetben. Egyfajta kényszerpályára kényszerül. Hiszen tudja, hogy a férjével nem beszélhet, hiszen durva és rossz természetű, akivel nem lehet beszélni. Sőt ha megtudná, hogy mire készül, biztosan megakadályozná, ezért Abigailnak mindent a férje tudta nélkül kell megtennie. Éppen ezért azt is tudja, hogy a megmenekülésnek egyetlen útja van, csupán ha Dávidot békíti meg. Abigail felpakol hát mindent mi szem-szájnak ingere és útnak indul. Menet közben pedig már találkozik a felbőszült Dáviddal és csapatával. De hiába vitt magával mindent célját nem az ajándékokkal éri el, hanem azzal, amit tesz, és amit mond. „Amikor megpillantotta Abigail Dávidot, sietve leszállt a szamárról arcra esett Dávid előtt és a földre borult. Lábához esett és ezt mondta: Uram, én vagyok a bűnös, mégis hadd szóljon hozzád szolgálóleányod és te hallgasd meg szolgálóleányod szavát. Kérlek uram, ne törődj Nábállal, ezzel a megátalkodott emberrel, mert olyan ő amilyen a neve. Bolond a neve és bolondságot csinál. A te szolgálóleányod azonban nem látta az én uram legényeit, akiket küldtél. Most pedig, uram, az élő úrra és a te életedre mondom, hogy az Úr az, aki visszatartott téged a vérontástól és attól, hogy magad segíts magadon.” Abigail, aki semmiről sem tehetett, aki semmiben nem volt vétkes, alázattal és szelíden magára vállalta a felelősséget és közben járt azokért, akiket szeretett és közben járt Dávidért is, mert emlékezette arra, hogy ki ő, hogy kinek van joga a sérelmek megtorlására. Egyedül Istennek. Abigail közbenjárt az övéiért és közben járt a dühtől elvakult Dávidért is, amikor emlékeztette őt a szívébe írt Isten igazságára. Kedves Testvérem! Valaki ártatlanul, magfára vette a te bűneidet is. Valaki érted is közbenjár, amikor bolondságot csinálsz, mert barbár módon viselkedsz. Valaki téged is emlékezetet az Isten igazságára, a szeretet törvényére, amikor elönt a düh, a fájdalom, a harag és a bosszúvágy. Ez a valaki pedig az érted is meghalt és feltámadott Úr Jézus Krisztus, az a Jézus Krisztus, aki azóta is szüntelenül közbenjár érted az Atya Istennél, téged pedig Igéje és Szentlelke által mindig emlékeztet arra, hogy nem ahhoz kell az erő és a bátorság, hogy egy önző és én-központú világban te is csak magadra gondolj mindenek felett, hanem hogy másokra is gondolj. Emlékeztet arra, hogy nem a bosszúhoz kell a bátorság, hanem a megbocsátáshoz. Emlékeztet arra, hogy az élet igazi értelmét az Istenre tekintő önzetlen szeretet megélése adja. Az olyan szereteté, amely nem vár viszonzást emberektől, mert ismeri az ige szavát: tegyetek jó semmit sem várva érte, nagy lesz akkor a jutalmatok.

Kedves Testvéreim!

Segítsen minket a mi mennyei Atyánk, életünk minden napján abban, hogy lehessünk Abigailok a barbár világban. Olyan emberek, akiknek van bátorságuk másként élni, Krisztust követő életet élni, Olyan igazán boldog emberek, akik bármerre járnak, valódi békét teremtenek maguk körül. Olyan emberek, akik Isten fiainak neveztetnek.

Ámen.