Harc az Óriásokkal 9. - A Gyász Óriása - teljes igehirdetés - Petróczi Szabolcs

2015.08.17 19:26

2015. augusztus 16. Vasárnap Délelőtt

Igehirdető: Petróczi Szabolcs

Lectio: 2Sám. 1:1-4, 11-12, 17-27

Textus: Jn. 11:35

            Mt. 5:4

 

Szeretett Testvérek, Kedves Rádióhallgatók!

 

Az elmúlt hetekben elkezdtünk egy sorozatot, Dávid életéről, harcairól. És láthattuk, hogyan lett egy vadállatokkal küzdő kis pásztorfiúból, a filiszteus óriás Góliát legyőzője, majd hogyan zuhant a pusztába, nem csak testileg, hanem lelkileg is, mikor megtapasztalta Saul dühét. Ezen az úton rengeteg olyan óriást kellett legyőzni, amely bizony mindannyiunkat nap mint nap gyötör.

     Azonban ma egy olyan óriáshoz érkeztünk, amely mindnél nagyobb, amely még Góliátnál is erősebb, és bizton állíthatom, hogy mindannyiunkat meggyötört már legalább egyszer az életben. Ez az az ellenség, amely az embert teljesen megváltoztatja, az erőst meggyengíti, sőt a porba taszítja, az az óriás, amely az örömöt bánattá, jót rosszá, a világost sötétté teszi. Ez nem más, mint a halál, és az azt követő Gyász.

    Ma, ha bekapcsoljuk a Tv-t, Rádiót, vagy felmegyünk az internetre, több ezer halálról hallunk, szinte csak erről számolnak be a médiumok, hol ki mennyi embert ölt meg. Ezért is az embert már – már meg sem hatja, gyorsan túl teszi rajta magát. Halljuk, látjuk, de hidegen hagy. De mikor valaki olyan megy el, aki közel állt hozzánk,

aki az életünk részét képezte, tartó pillére volt egész valónknak, aki nélkül el sem tudtuk képzelni földi életünket, nahh akkor van baj. Akkor mikor a halál árnyékának völgyében vagyunk, és nem tudunk mit kezdeni a dologgal. Mikor jön a telefon, a rendőrtől, a kórházból, rokontól, esetleg a katonaságtól, hogy „Sajnálattal közöljük, és fogadja őszinte részvétem.” És dermesztő szomorúság, kilátástalanság vesz körül bennünket.

        Dávid ugyanezt élte át. Jött egy hírhozó, egy amálékita, hogy Saul és Jonatán meghalt. Meghalt az egyik legjobb barátja Jonatán, aki annó megmentette az életét, és meghalt Saul, Isten választottja. Igen üldözte Dávidot, de mégis Isten felkentje volt. Mikor átérzi a hiányt, a fájdalmat, akkor szembesül igazán az ellenséggel Dávid a Gyász Óriásával.  

       Harcolt már több száz katonával, királlyal és még sorolhatnánk, még önmagával is, és itt a legnagyobb ellenség a gyász. A mi életünkben is volt, vagy még mindig ott lévő dolog. Érezzük a gyász súlyos kezét a vállunkon. Biztos éreztük mi már ezt kórházban, baleset helyszínén, az otthonunkban, tömegben, avagy magányos elhagyatott állapotunkban. Biztos vagyok benne, hogy kísértünk már utolsó útjára szerettünket, ez az élet egyik legnehezebb pillanata, de az ezt követő még nehezebb, mikor az ember elmegy, vissza megy otthonába, és ott a hiány, ott látja maga előtt a szerettet személyt. A meg nem ült szülinapokat, a meg nem született unokákat, a meg nem élt életeseményeket, amelyeket mások bizony megéltek. De nem csak szeretteinket lehet gyászolni, hanem szomorú életeket, elszalasztott lehetőséget, fiatalságot, szépséget, egészséget, a gyermeknevelést, vagy annak elmulasztását, hogy valamikor egyszer megtehettünk volna valamit, de nem tettük. 

     A gyászban a legnehezebb, az elengedés. Dávidhoz hasonlóan két lehetőség áll az ember előtt: vagy elmenekülünk a gyász elől, vagy felvesszük a küzdelmet a gyász óriásával.

    A legtöbben a menekülést válasszák, mert olyan kimondatlan fájdalmuk van, annyi a megválaszolatlan kérdés, a hogyan tovább, és mi van most a szerettünkkel, hogy legszívesebben kimenekülnénk a világból. Nem beszélünk róla, és ez hiba. Mikor felmerül, rögtön jön a válasz „Váltsunk témát…. Temetkezzünk a munkába, az élvezetekbe, Állandóan  foglaljuk le magunkat, csak hogy ne emlékezzünk” Hányan vannak ma közöttünk, akik ezt teszik, hogy magukba zárják a fájdalmat, a keserűséget, és eltemetni próbálják, elkendőzni, hogy majd az idő megoldja, feledésbe merül. De ez nem jó, ezt egy ideig tehetjük, rakhatjuk halomra a fájdalmakat, a gyászt de egyszer ránk borul, és nagy árat fizetünk érte.

       Mert lesz olyan pillanat az életünkben, mikor felcsendül egy ének, egy zene, amelyet a másik szeretett, megérezzük a kedvenc ételének illatát, vagy elmegyünk egy olyan hely mellett, ahol sokszor voltunk. És az Óriás újra és újra megjelenik, és ismét csak felkavar. Felkavarja és előhozza az aggodalmat Vajon én következem, vagy a másik szerettem…” Felkavarja a bűntudatotMiért mondtam neki ezt és ezt… Nem búcsúztam el tőle, vagy Ha akkor nem megyek el hanem vele maradok…” Felkavarja a Sóvárgást: „Párokat látunk és vágyódunk a párunk után. Szülőket látunk gyerekekkel és saját gyermekünk és unokánk után sóvárgunk…

 

 

A gyász óriása le van becsülve, de hatalmas erővel bír: álmatlanságot, étvágytalanságot, feledékenységet, sőt öngyilkos gondolatokat kelt. Sokszor nem értjük meg a másikat, vagy még saját magunkat sem.

      Ez elől az ellenség elől nem lehet elmenekülni, mert mindig elő jön, és szembe kell néznünk vele, szembe kell néznünk a gyászunkkal, úgy ahogyan Dávid is tette. Ő gyászénekkel siratta el a volt királyt és fiát. Igen a harcos, több száz ember vezére sírt, sőt még a parancsnokok és valamennyi ember így tett. Nekünk is ezt kell tenni, ki kell sírni a fájdalmat a szívünkből, és mikor visszatér akkor ismét. Sokan ott vétenek, hogy keménynek akarják mutatni magukat, hogy hát csak ők a családfők, és akkor lesz jó, ha látják, hogy kemények. De nem. Gondoljunk csak a mi Urunkra, Jézus Krisztusra, a textusban olvastuk Jézus könnyekre fakadt Lázár barátja sírjánál, mert szerette és fájlalta a halálát, hiába tudta, hogy feltámassza mégis fájt neki. Egyfajta felhatalmazás van Jézus eme tettében, hogy sírjunk. Miért? Mert a könnyek megkönnyebbülést hoznak, a lüktető agynak, mint a villamossággal telt felhőkből aláömlő zápor, ahogyan mondja Meyer.  Merünk-e, Tudunk –e sírni? Vagy úgy gondoljuk, hogy az nem felnőtt emberhez méltó. Hogyan veszed fel a gyásszal a harcot, ha nem így? Jézus mondja a hegyi beszédben: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” 

        A gyászhoz idő kell kinek-kinek mennyi. Az egyiptomiak fél évig feketébe öltöznek. Egyes muzulmánok egy évig is gyászruhát hordanak. Az ortodox zsidók az elhunyt szülőért 11 hónapig imádkoznak. Az amerikaiak fekete karszalagot hordanak. Magyarországon a fekete ruha hordása jelzi. De mégis az látszik, hogy gyorsan túl akarunk lépni rajta,

pedig idő kell. Mert a fájdalom megállít, sokan nem akarnak megállni, de meg kell és át kell értelmezni életünket. A gyász végső soron azt jelenti, hogy szembe nézünk a veszteségünkkel és fájdalmunkkal az Isten jelenlétében, mert Ő képes begyógyítani sebeinket. Ilyenkor kell feltenni a kérdéseket, magunknak, és legfőképpen Istennek. Na, ez szokott elmaradni. Nem merjük a szeretteinknek, de még Istennek sem kiönteni érzéseinket, de így hogy várjuk a válaszokat rá? Mondjuk el neki bátran! A zsoltárok könyvét olvasva, vagy más Bibliai passzusokat, láthatjuk, hogy kiöntötték az akkori kor emberei szívüket az Úristen előtt. Nekünk is ez kell, hogy válaszokra találjunk. Dávid is ezt tette siratóénekében, kiöntötte szívének minden bánatát, az Isten elé. Dávid szembeszállt, megütközött a Gyász óriásával. Mert tudta azt, amit fia Salamon leírt a Prédikátorok könyvében később, hogy „ideje van a gyásznak!

          Testvéreim! Szembe kell néznünk fájdalmunkkal, a könnyekkel, az idővel és még valamivel, az igazsággal. Az Isten igazságával, hogy minden látható dolog ellenére, a láthatatlanokra nézünk, vagy ahogyan Pál mondta a Thesszalonikaiaknak van reménységünk, mert a halállal kapcsolatban az Úré az utolsó szó. Azaz, Ő legyőzte Jézus Krisztus által a halált.

     Talán minket a fájdalom emészt szerettünk miatt, de őket már nem gyötri a fájdalom, a betegség, földi gondok bajok, mert már jó helyen vannak. Mert Jézus mondta: „Ne nyugtalankodjék a szívetek… Az én Atyám házában sok hajlék van.. ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Ján. 14:1-3)

De kérdezhetjük mi lesz velünk a gyászolókkal? Erre is van ígéret: „Isten… minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban..” (2Kor. 1:3-4)

      Rá kell bízni elköltözött szerettünket, gyászunkat, veszteségeinket, mert ez az Isten igazsága, ez a mi reménységünk.

     Szeretett Testvéreim! Nyár van, továbbá a vigadalom napjait éljük, kicsit talán furcsán hangzott ez az igehirdetés, és furcsállottátok. Mikor a Gyarmati Vigasságokra a sátorba készítettem a képeket a keresztyén életről akkor is felmerült a feleségem és én közöttem, hogy kell e a halálról, a gyászról képet ki tenni, egy Fehérgyarmati Vigasságon. És én most is vallom igen, mert a keresztyén élet része, és a legnagyobb vigasság a Krisztus váltsága, melyet megkaptunk ingyen kegyelemből, és ez egy olyan dolog, melyen igazán vigadni kell, mert legyőzetett a halál, és van üdvbizonyosságunk, hogy igen a halál után nem a semmi vár, hanem elkészített helyünk van, nekünk és szeretteinknek, van viszont látás reménységünk.

          Ezért tehát küzdjünk meg veszteségeinkkel, a gyászunkkal, fogadjuk el az Isteni megváltást, és örüljünk ennek, mert felettébb nagy ajándék van a kezünkben, és az ajándéknak örülni kell. Ámen.