Reformáció régen és ma.... /teljes igehirdetés/2015.október 31.

2015.11.03 08:04

Reformáció régen és ma…!?

Igehirdető:  Petróczi Szabolcs

 

Lectio: ApCsel. 8:26-40

Textus: Mk. 10:46-52

 

Szeretett Testvéreim!

Furcsa és különleges nap Október 31-e szinte minden évben. Úgy összefolynak a napok, ünnepek, események. Állami, nemzeti ünnepek megemlékezések, Egyházak, és felekezetek ünnepei, hagyományai. Forradalom és szabadságharc, mindenszentek, hallottak napja, halloween, de már a mikulás és a szaloncukor is a polcokon, ajándékötletek tárháza kezd felbukkanni az ember előtt. Régi és új szokások, hagyományok bekígyózása az életünkbe. És ezek között a dolgok között ott rejtőzik, 498 éves múltjával, a sok rá rakódott porral, és még ki tudja mivel a Reformáció ünnepe. Amely az ünnepeink sorában szintén a végén van valahol, az újkenyér és az újbor tájékán. Reformátusok vagyunk, de nagy többségünk elfelejti, hogy mitől, és honnan is indult ez el. Mi volt az az első lépés, amely útnak indította az egyház, a hitélet megújulását.

     Pedig mindig ez a legfontosabb, ami elindít a hit útján, amire elkezd az ember építkezni. Egy új út kezdetén, mindig az alapok lefektetése történik meg. És úgy látszik ez előtt 498 évvel jó alapok lettek letéve, vagyis újra előtérbe helyezve, hiszen a reformáció nem újat hozott, hanem az igazit állította helyre. Mert az ember olyan, hogy elfelejti sokszor honnan indult, elfelejti a múltat, az igazi kiinduló alapot, amelyet megvetett, vagy megvetettek a számára.

Főleg ez akkor alakul ki mikor a dac, az Én, felül emelkedik az emberen, és a saját erejébe veti hitét, hogy mindenre képes, és mindent megtehet, mikor elfelejti, hogy teremtmény, és úgy gondol magára mint teremtőre, azaz istenre.

          Ez volt a helyzet ott és akkor az 1500-as évek elején, vagyis még korábban. Az akkori egyház meghasonlott önmagával, igazi valójával. És a maga hasznát kezdte keresni. A hatalom túláradt benne, és nem ismerete a határait, nem volt önkritika, és a lényeg háttérbe szorult. Maga Isten és az Ő szava, Igéje a sor hátsó részében kullogott, hiszen a pápa szava, a püspökök törvényei mind – mind egyenrangúak, sőt magasabb szinten álltak, mint a Szentírás. És mivel szinte csak egy nyelven latinul, vagy az eredeti nyelveken olvasták, olvashatták a Bibliát, csak a papok, ezért fenn állt a félreértelmezés lehetősége, ami már a tényleges, szándékos írás elferdítését jelentette. Amit kellett kihangsúlyoztak, amit meg kellett elhallgattak. A pápai hatalom sérthetetlen volt, sőt még a papi is. Elfelejtették, hogy ők is esendő bűnös emberek, és szinte isteni szintre emelték magukat.

         Ennek tetőzése először az volt, mikor a pápa rendeletben azt ígérte, hogy bűnbocsánatot kap mindenki, akik térdelve megmásszák Pilátus lépcsőjét, amely a legenda szerint az a lépcső, melyen maga Jézus is végig ment, mikor Pilátus kihallgatta, és ez a lépcső Rómába került Jeruzsálemből. Másodszor pedig amely még jobban a kapzsiságot mutatta, hogy  bűnbocsátó cédulákat bocsátottak ki. Ami azt jelentette, hogy aki megvásárolta ezt a cédulát, az bűnbánat nélkül megkapta a bűnbocsánatot, nem csak a múlt bűneire, hanem a jövőben elkövetettekre is.

 Mihelyt a pénzesláda fenekén csörren a pénz, jön a bűnbocsánat, akár a dédszülők részére is. Olcsó kegyelem volt ez. Az egyház az Isten imádatból, áttért a mammon imádatára, sőt árucikké silányította a hitet, az isteni tanításokat, saját maga fényűzése végett.

        Ezeket látva, tapasztalva, indult el a változás. Isten lelkének munkálkodása egy emberben, és ez által több száz, és ezer emberben. Hiszen egy szerzetes, pap Luther Márton szembeszállt a nagy katolikus egyházzal. Mert rájött az igét olvasva, hogy az igaz ember hitből él…, nem a pápai hatalom által, nem a bűnbocsátó cédulák megvásárlása által, hanem az Isten kegyelméből, amit Jézus Krisztus által elvégzett, és kimondta, hogy egyedül a Szentírásból vett igékkel alátámasztott tanításokat szabad és kell elfogadni. Ezért is tűzte ki 1517 október 31-én a Wittembergi vártemplom kapujára a 95 tételt, amelyben felemelte szavát az egyházi kihágásokkal szemben. Luther nem új egyházat akart, hanem a meglévőt visszareformálni, a régi jó alapokra. Azonban az emberek gyarlóak és hatalmukat féltőek, hibáikat nem tudják beismerni, és ezért támadták is Luthert, üldözték, kiátkozták, fenyegették. De ő kérte, hogy álljanak ki és az igével érveljenek, mert Luther mindent az Ige fényében tekintett, és mért meg, és ezt várta az egyháztól is.

       A reformáció nagy üzenete tehát ez, visszatérni az alapokhoz, Istenhez, az Ő szavához, és ennek tükrében, nézni mindent, reformálni az életünket. De ehhez meg kell tenni az első lépést a hit útján, a döntést meg kell hozni, amely mindig ellenségeket szül, akik ezt a döntést próbálják megkérdőjelezni. Sokszor lehetetlen küldetésnek tűnik ennek az Isten melletti döntésnek a meghozatala.

De ha a Bibliai történeteket nézzük, azt láthatjuk, sokan elindultak az Isten szavára, a látszólag nagy semmibe, a nagy ellenséggel szembe, mint Luther és a reformátorok, az akkori kor nagy hatalma ellen.    

      Valamikor Noé idejében kezdődhetett az egész. Felnézett az égre, a nap ragyogóan sütött, egy tenyérnyi felhőcske sem látszott az égen. „Özönvíz? Miféle özönvíz?” - tűnődött magában. Aztán mégis kiválasztott egy magas hegyet és a tetején építeni kezdte a bárkát. Később jött Ábrahám, aki a sivatagba terelte a nyáját, ment egész családjával, bár fogalma sem volt róla, miként lesz nagy néppé. Évszázadokkal később Mózes odaállt a Vörös-tenger partjára, háta mögött az egész nép. „Mekkora hatalmas tenger! Ezen fogunk mi átkelni? Itt fogunk megszabadulni a minket fenyegető egyiptomiaktól?” - forogtak a gondolatok a fejében. Aztán mégis ráütött botjával a tengerre. Ismét később a názáreti leány, Mária szemlesütve hallgatta az angyal szavait. „Gyermekem fog születni? Hogyan? Hiszen még férjem sincs?” - kérdezte csodálkozva, aztán mégis kimondta az igent. Néhány évvel később a galileai halász Péter fejében született meg a kérdés: „Emberhalász? Miféle emberhalász leszek én?” Aztán otthagyta bárkáját, hálóit és elindult az őt megszólító vándortanító után. Idézhettünk volna még jónéhányat az ószövetség vagy az újszövetség alakjai közül, s folytathatnánk a sort az egyháztörténelem nagy személyiségeivel, de talán ez a néhány példa is elegendő annak bemutatására, hogy milyen az, amikor valaki rálép a hit útjára. Milyen az, amikor valaki minden bizonytalanságot félretesz és hisz annak az ígéretnek, amit Isten tesz neki.
 

        Mai alapigénkben is ezt láttuk. A vak Bartimeus minden ellenszél és csitítgatás ellenére kiált Jézushoz, fáradhatatlanul. Elindul a hit rögös útján, meg akarja reformálni, újítani az életét. És Jézus válaszol a kiáltására, magához hívja és megkérdi tőle: „Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak.” És Jézus visszaadta a látását, megreformálta, mert jó volt az alap, a hitvallás, amire épített Bartimeus.

         Napjainkban nehéz kérdés a hit, az igaz hit. Mert inkább vagyunk vallásosak a magunk módján, mint igazán hívők, hitvallók, igével, és annak tanításával élők.

           Vannak, akik azt gondolják, hogy a hit mankót jelent a gyenge emberek számára. Nehezen állják meg helyüket a világban, szükségük van támaszra és úgy gondolják, hogy a vallásban találják meg azt a támogatást. Mások azt állítják, hogy ők erősek, nincs szükségük erre a mankóra, megállják helyüket az életben. Életük gondjait, problémáit a maguk erejéből meg tudják oldani, nincs szükségük égi segítségre. E gondolkodás hátterében tulajdonképpen az áll, hogy az ember önmagában hisz, és vakon éli az életét.

          Kedves Testvéreim! Sok a baj ma a világban, mert mindenki a maga feje után megy, még sokszor mi is. Saját elveket követünk, saját törvényeket hozunk, átalakítjuk az Isteni szavakat a magunkéra, és nem akarunk reformáció, újjítást, megújjulást, megváltozást. Pedig egyedüli lehetőségünk, ha visszatérünk az alapokhoz, mert ott van a legnagyobb baj, az igénél. A reformáció egyik nagy vívmánya, eredménye, hogy a kezünkben lehet a Szentírás anyanyelvünkön, olvashatjuk, de mégis hány polcon porosodik ez a könyv.

     Példa lehet előttünk az Etióp kincstárnok, ki vesz egy Ézsaiás tekercset magának, olvasgatja, azt sem tudja mi is van benne, de ott a vágyakozás az ige után. Sokszor bennünk is ott van, meg is van az írás, de nem értjük, és sokan itt dobják félre, hogy érthetetlen, azonban ekkor ha Istenhez fordulunk, jön a segítség, és lesz aki elmagyarázza, aki megértesse, mint itt az igében Fülöp. Ez az Etióp főember megtette az első lépést a hit útján, vett egy szentírástöredéket, és hagyta, hogy elbeszéljék neki, hogy tanítsák, tanítható volt, és meg is lett az eredménye, megtért, és vitte a hírt tovább. De ugyanígy Bartimeus is kitartó volt, és megújult.

      Szeretett Testvérem! Nem tudom, te hol jársz életedben a hit útján, elindultál e már, ha igen akkor is nap mint nap vizsgáld meg az alapokat, hogy az Isteni szón alapszik e, vagy már te diktálod az ütemet az Isten helyett. Ha még nem indultál el, akkor ma még lehet, kiálts az Úrhoz, mint ez a Bartimeus, és Ő válaszol a kérdésedre, elveszi lelki vakságodat, rendel melléd olyan embert, aki segíthet bajodon, aki vezényelhet.

          Az első lépés megtétele a hit útján mindig nehéz, bizonytalan, de aki az Úrban bízik, akit megragad, az nem fél senkitől és semmitől. Úgy mint Luther, ki az akkori kor legnagyobb hatalmának üzent hadad, mert tudta, hogy Istennek más az akarata. És hatalmas reformálódás ment végbe az egész világon ennek révén.

         Kívánom Testvéreim, emlékezzünk ma erre, és vegyünk bátorságot ebből, hogy igen el kell indulni a hit útján, mindig megfelelő alapokra nézve és építve, a Szentírásra, annak mérlegén mindent megmérve, ha kell életünk legnagyobb ellenségével is szembeszállva. Tudva, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk….. Ámen.